SZABÓ LŐRINC ALAPÍTVÁNY ÉS EMLÉKSZOBA

Lóci a Volkmann utcában

A vershős és a valódi gyerek

Amikor Szabó Lőrinc és családja 1935 májusában beköltözött a Volkmann utca 8. első emeletére, Lóci ötéves volt. Az olvasók azonban már ismerték.

Az irodalmi Lóci valamivel korábban érkezett meg, mint a kisfiú a Volkmann utcába. A Lóci elalszik 1933 májusában jelent meg a Pesti Naplóban, két hónappal később a Lóci óriás lesz, ősszel A bagoly. 1934-ben követte őket A légy és A rádió, 1935 első napján pedig a Lóci lázadása. Mire tehát a család Pasarétre költözött, Szabó Lőrinc fia már egy apró irodalmi életmű szereplője volt.

A valódi gyereket G. Szabó Lőrincnek hívták. 1929. december 14-én született a család Németvölgyi úti korszakában; felnőttként filmrendező lett, de a Lóci név élete végéig elkísérte. Még évtizedekkel később is ezen a néven beszélt róla mindenki – olyannyira, hogy saját visszaemlékezése szerint akadtak munkatársai, akik már-már családnévnek hitték.

(A képen Lóci a költő fia 1937-ben, 2 évvel a beköltözés után.)

Nem egyszerűen „gyerekversek”

A Lóci-versek népszerűsége könnyen elfedi, milyen különös költői vállalkozásról van szó. Szabó Lőrinc nem egyszerűen följegyezte kisfia kedves mondásait, és nem is idillikus gyerekszobát rajzolt köré.

A gyerek figyelme, nyers logikája, félelmei és kegyetlenségei újra meg újra olyan kérdéseket hoztak felszínre, amelyek a költőt magát is foglalkoztatták. Kabdebó Lóránt éppen ezt tartotta a Lóci- és Kisklára-versek egyik lényegének: Szabó Lőrinc nem pusztán reprodukálja bennük a gyermeki gondolkodást, hanem önmagát, saját erkölcsi és gondolati működését is próbára teszi általa.

Ezért tudnak ezek a versek egyszerre mulatságosak és zavarba ejtőek lenni.

A Lóci óriás lesz játékos helyzetéből a szabadság és kiszolgáltatottság kérdése bukkan elő. A légy egy gyerek apró kegyetlenségéből csinál erkölcsi kísérletet. A Lóci lázadása a felnőtt szabályok és a gyerek saját igazságérzetének ütközését mutatja. A versek mögött ott a gyerekszoba, de ritkán maradunk benne: Szabó Lőrinc néhány sor alatt rendszerint messzebb jut.

A Volkmann utcai Lóci

A költözéssel a történet új helyszínt kapott.

1935 júniusában, alig néhány héttel az új lakásba érkezés után jelent meg a Csirkék. 1936 áprilisában a Lóci verset ír. 1937-ből való A sorsjegy és a Lóci és a szakadék; 1938-ban jelent meg a Bicikli (először még Álom címmel) és karácsonykor a Lóci meg a számok.

Nem mindegyik vers története játszódott természetesen a Volkmann utcai lakásban. A Lóci és a szakadék például az apa és fia 1937-es dalmáciai útjához kötődik; Szabó Lőrinc feleségének írt leveléből magát a vers mögötti ijesztő jelenetet is ismerjük.

Más történetek viszont egészen konkrétan visszavezetnek bennünket a lakásba.

Közülük talán a bicikli története a legszebb.

Egy bicikli a Volkmann utcában

Lóci biciklit szeretett volna. A család anyagi helyzetében azonban ez korántsem volt magától értetődő kívánság. Szabó Lőrinc 1938 októberében Álom címmel közölte azt a verset, amelyet később Bicikli címen ismerünk.

Fiamat néztem, már majdnem aludt.
– Mi lesz belőle? – töprengtem szorongva.
Egyszer csak felült: – Nekem ne követ,
hanem biciklit tétess a siromra. –

– Majd, hogy ellopják! – ütöttem el a
rémképet. – Vagy hogy megegye a rozsda! –
Lóci ásitott: – Igaz… – s visszadőlt,
a paplant némán a fülére húzta,

s csak nagysoká szólt (s úgy, mint akinek
a szája már végső alkura nyílik):
– Legalább irasd rá a kőre, hogy
nagyon szeretett volna egy biciklit!

A folytatás már nem a versben, hanem a felnőtt Lóci visszaemlékezésében maradt fenn.

A fiú a dolgozószoba ablakából nézett ki, amikor egy taxi érkezett a Volkmann utcába. Túlment a házon, majd visszatolatott. A kocsin egy gyerekbiciklit hoztak.

Neki!

Az ajándékozó Gombaszögi Frida színésznő, az Est-lapok tulajdonosa volt, aki olvasta a verset, és úgy döntött, hogy Lóci megkapja azt a biciklit, amelyre ennyire vágyik. A felnőtt G. Szabó Lőrinc évtizedekkel később is gyermekkorának egyik legnagyobb örömeként idézte fel a pillanatot.

A történetnek ma különös térbeli közelsége van. Az az ablak, ahonnan Lóci figyelte a közeledő taxit, ugyanannak a könyvtárszobának a része, amelyet ma Emlékszobaként őrzünk.

Amikor Lóci verset ír

Talán még érdekesebb az 1936 áprilisában megjelent Lóci verset ír. A gyerek ebben maga áll elő egy verssel – pontosabban egy gondolattal, amelyből verset csinál.

Ünnep előtt volt. Kint a kertben
húsvéti bárány bégetett,
most borult virágba az alma,
a barackfa már vetkezett,

én meg épp versbe igyekeztem
fogni életet és halált,
mikor egyszerre nyílt az ajtó,
jött Lóci és elémbe állt

s megszólalt: – Apu, verset írtam!
– De hisz még nem tudsz írni, te!
– Nem is írtam, csak kigondoltam.
– No, halljuk. – Hát figyelj ide, –

szólt Lóci, azzal nekikezdett
s két sorban elmondta a verset:
„Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja.”

Én nagyot néztem: – Ki? Kiről szól
a versed? Ennyi az egész?
– Hát az istenről, az a címe! –
magyarázta a gyerek; és:

– Nem kéne még valami hozzá?
kérdeztem én kiváncsian.
– Nem hát, – felelt ő, – ez az élet,
ebben már minden benne van.

– Benne van, jól van, igazad van,
szép a vers, menj és játssz tovább! –
Szinte ijedten csókoltam meg
Lóci hatéves homlokát…

Ő elrohant… Kint ragyogott a
tavasz, a bárány bégetett
s én eltünődve ezt a verset
írtam a magamé helyett.

A helyzet mulatságosan egyszerű, a témája azonban a lehető legnagyobb: élet és halál.

Éppen az ilyen jelenetekben látható legjobban, miért nem hagyományos gyermekversek ezek. A gyerek nem valamiféle ártatlan kis bölcset játszik. Egyszerűen kimond valamit, amit a felnőtt világ már megtanult sokkal bonyolultabban körüljárni. Szabó Lőrinc pedig felismeri benne ugyanazt a kérdést, amely saját költészetében újra és újra visszatér. A szakirodalom is ebben az összefüggésben olvassa a verset: a gyermeki mondás az elmúlásról szóló Szabó Lőrinc-i gondolkodás egyik váratlan formájává válik.

Nem az történik tehát, hogy egy apa „verset ír a kisfiáról”. Inkább mintha ketten szolgáltatnák ugyanannak a helyzetnek a két felét: a gyerek a nyers tapasztalatot, a költő a formát.

„Számomra Szabó Lőrinc: Apu”

Közel fél évszázaddal később Kabdebó Lóránt G. Szabó Lőrinccel beszélgetett a versekről.

A beszélgetés 1984-ben jelent meg, majd Kabdebó A műhely titkai című kötetébe is bekerült.

Lóci története persze visszatért oda, ahonnan indult: már felnőttként a régi lakásban ült, apja egykori szobájában. Arról próbált beszélni, hogyan látta ő azt az embert, akit az olvasók egy könyv gerincén, verseskötetek címoldalán vagy irodalomtörténeti fejezetekben ismernek.

A különbséget néhány szóban fogalmazta meg: „számomra Szabó Lőrinc: Apu.” Majd a szobára mutatott: ugyanazon a parkettán járt az apja, ugyanazon az ajtón ment ki és be; itt volt jókedvű vagy mérges, itt dolgozott, fütyörészett, néha kiabált.

Ezek a mondatok talán többet mondanak az Emlékszobáról is, mint bármilyen múzeumi meghatározás, hiszen a Volkmann utcában nem csupán egy nagy költő dolgozószobája maradt fenn. Egy lakás maradt fenn, amelyben annak idején egy gyerek számára Szabó Lőrinc nem „Szabó Lőrinc” volt. Hanem az apja.

Lóci a versekben

A Németvölgyi úti években

Lóci elalszik — 1933
Lóci óriás lesz — 1933
A bagoly — 1933
A légy — 1934
A rádió — 1934
Lóci lázadása — 1935

A Volkmann utcai években

Csirkék — 1935
Lóci verset ír — 1936
A sorsjegy — 1937
Lóci és a szakadék — 1937
Bicikli — 1938
Lóci meg a számok — 1938