SZABÓ LŐRINC A VOLKMANN UTCÁBAN
Huszonkét év egy budai könyvtárszobában.
Szabó Lőrinc 1935 májusában költözött feleségével, Mikes Klárával és két gyermekükkel a Volkmann utca 8. első emeletére. Itt élt 1957-ben bekövetkezett haláláig.
A lakás több lett egyszerű otthonnál. Családi élet, költészet, műfordítás és a huszadik századi történelem rétegei rakódtak egymásra benne. A könyvtárszobában ma is ott maradtak annak a huszonkét évnek a tárgyi nyomai.
Nem egy teljes élet rekonstruált díszlete áll előttünk, hanem annak a helynek a maradványa, ahová egy érett költő a könyveivel együtt megérkezett – és ahonnan életművének jelentős része elindult az olvasók felé.
A BEKÖLTÖZÉS
Amikor a könyvek is új otthonba költöztek
Szabó Lőrinc a költözés idején már ismert költő, újságíró és műfordító volt. Mögötte álltak első verseskötetei, Babits Mihály műhelye, a Nyugat és Az Est-lapok világa, valamint az 1932-ben megjelent Te meg a világ, amely költészetének egyik nagy fordulópontját jelentette.
A Volkmann utcába nem új életet kezdeni érkezett: korábbi olvasmányait, kapcsolatait, vitáit és alkotói tapasztalatait hozta magával. Könyvtárának átszállítását személyesen felügyelte.
A polcokkal együtt lassanként egy saját rendszer szerint működő alkotóműhely is kialakult. A könyvtár nem háttér vagy reprezentatív díszlet volt, hanem Szabó Lőrinc mindennapi munkaeszköze.
1944
Egy költő saját tervei szerint
A könyvtárszoba 1944-ben nyerte el végleges formáját. Szabó Lőrinc három irodalmi díj összegét fordította a berendezésére.
A terveket Pán József – a későbbi Kossuth-díjas díszlet- és látványtervező – készítette, a bútorokat Szmandra István asztalosmester kivitelezte. A polcok beosztása és a könyvek elrendezése a költő elképzeléseit követte.
A magyar kötetek mellett különösen gazdag volt a német, angol és francia nyelvű gyűjtemény, de latin és görög művek is helyet kaptak benne. Szabó Lőrinc sok könyvébe bejegyezte a beszerzés időpontját, munka közben pedig jegyzetekkel, aláhúzásokkal és fordítói megjegyzésekkel látta el őket.
A könyvtár ezért nem csupán könyvek gyűjteménye. A költő olvasásának és gondolkodásának ma is látható térképe.
Az 1944–45-ös budapesti ostrom megkímélte a szobát.
FORDÍTÓMŰHELY
A világirodalom a Volkmann utcai polcokon
Szabó Lőrinc a huszadik századi magyar irodalom egyik legjelentősebb műfordítója volt. Shakespeare, Goethe, Baudelaire, Villon, Molière, Puskin, Tyutcsev, Coleridge és számos más szerző művei az ő magyar szövegén keresztül váltak olvasói élménnyé.
A Volkmann utcai könyvtárban ma is megtalálhatók azok a forrásnyelvi kiadások, amelyekből fordításai készültek. Egyes kötetekben a készülő magyar változatok nyomai, értelmezési lehetőségek és javítások maradtak fenn.
A szoba így nemcsak Szabó Lőrinc saját költészetéről beszél. Megmutatja azt a műhelyt is, amelyben a világirodalom jelentős művei új magyar hangot kaptak.
Évtizedekkel később ugyanebben a könyvtárszobában került elő egy addig ismeretlen kézirata a műfordításról. A felfedezés jól mutatja, hogy a fennmaradt szoba ma sem lezárt emlékmű: még mindig tartogathat irodalomtörténeti felismeréseket.
A CSALÁD
A költő nem egyedül lakott itt
A Volkmann utcai lakás nem elszigetelt alkotóház volt. Mikes Klára, Kisklára és Lóci mindennapi élete ugyanabban a térben zajlott, ahol Szabó Lőrinc dolgozott.
A családi levelezésben a kéziratok és könyvek mellett újra meg újra megjelennek a hétköznapi gondok: a fűtés, a szén, az étkezések, a betegségek, a vendégek és a gyermekek ügyei.
Egy szanatóriumból küldött levelében Szabó Lőrinc pontosan elmagyarázta feleségének, melyik polcon, melyik mappában találják meg az egyik kéziratát. Ugyanebből az időből fennmaradt leveleiben Lóci helyesírási hibáit is kijavította, hogy fia tanulmányozhassa őket.
A költői műhely és a családi otthon nem vált el egymástól. A Lóci-versek világa, a gyermekek növekedése, a házasság nehézségei és a mindennapi megélhetés küzdelmei mind ugyanennek a lakásnak a történetéhez tartoznak.
VERSEK A HÁZ KÖRÜL
A Volkmann utca maga is bekerült a költészetbe
Szabó Lőrinc saját feljegyzéseiből tudjuk, hogy nemcsak a dolgozószoba volt az alkotás helye. A hazafelé vezető út, az utcasarok, egy beépítetlen telek vagy az eső után maradt pocsolyák éppúgy verssé válhattak.
A ház körüli néhány száz méter az évek során személyes költői tájjá alakult.
Ködben
A vers képét a Pasaréti út és a Volkmann utca sarkán gomolygó köd hívta elő. A hegygerinc eltűnt, a varjak csak időnként bukkantak elő a fehérségből, a táj pedig úgy hatott, mintha a föld a semmibe vezetne tovább.
Halott nép
A szemközti sarok egyik üres telkét virágok, gazok és bokrok borították. Amikor egy nap mindent lekaszáltak és kiirtottak, Szabó Lőrinc úgy gyászolta az eltűnt növényzetet, mint egy elpusztított népet.
Ősöd és unokád
Hazafelé tartva, a Volkmann utca 6. kerítésén pillantotta meg a szulák indáit és magtokjait. A jelentéktelennek látszó növényben az élet szakadatlan folytatását fedezte fel: az ős egyszerre él tovább az utódjában.
Pocsolyák
Egy eső utáni séta alkalmával, a Budagyöngye felől hazafelé haladva figyelt fel az utcai pocsolyákra. A vízben megjelenő ég és napfény úgy hatott rá, mintha a föld felszíne megnyílt volna, és egy másik világ nézne vissza belőle.
A költészet itt nem távoli ihletből született. Ott kezdődött a kapu előtt, egy sarokkal odébb, a mindennapi hazafelé vezető úton.
A TÖRTÉNELEM A FALAK KÖZÖTT
Amikor a könyvtárszoba lett a munkahely
A Volkmann utcai évek magukban foglalják a harmincas évek társadalmi és politikai feszültségeit, a második világháborút, Budapest ostromát, majd az 1945 utáni számonkérés és kiszorítottság időszakát is.
A háború után Szabó Lőrinc önálló költői jelenléte évekre háttérbe szorult. Megélhetésében ismét meghatározóvá váltak a kiadói megrendelésre készült műfordítások. A szerkesztőségek és kávéházak korábbi világa helyett ekkor már egyre inkább a könyvtárszoba lett az állandó munkahelye.
Innen levelezett kiadókkal, írókkal és barátokkal. Innen indult gyógykezelésekre, felolvasásokra és vidéki munkára, majd ide tért vissza kézirataihoz és könyveihez.
Egy 1951-ben készített hivatalos önéletrajzában íróként, vagyontalan családapaként és a Volkmann utca 8. lakójaként határozta meg önmagát. A cím ekkorra már nemcsak lakhely, hanem élete egyik állandó pontja lett.
AZ UTOLSÓ ÉVEK
A késői költészet állandó otthona
Szabó Lőrinc késői versei közül sok nem fizikailag a Volkmann utcában született. A Tücsökzene darabjain Igalon és Ózdon is dolgozott; A huszonhatodik év szonettjei közül számos Hévízen, Kisörsön, Tihanyban és más balatoni helyszíneken készült.
A Volkmann utcai lakás mégis e mozgásban születő életmű állandó középpontja maradt.
Ide érkeztek vissza a kéziratok. Itt őrizte és rendezte a feljegyzéseket, itt javította a szövegeket, itt készítette elő köteteit, és innen folytatta azt a kiterjedt levelezést, amely ma a művek keletkezéstörténetének egyik legfontosabb forrása.
A Tücsökzene bővített kiadása és A huszonhatodik év egyaránt 1957-ben, Szabó Lőrinc életének utolsó évében jelent meg. A két mű egyszerre tekint vissza egy megélt életre és próbál rendet teremteni emlékezet, veszteség, szerelem és elmúlás között.
A VOLKMANN UTCAI ÉVEK VERSESKÖTETEI
Négy ajtó az életműbe
Különbéke
· 1936
A Volkmann utcába költözés után megjelent első verseskötet. A modern ember szabadságvágyáról, elszigeteltségéről és a világgal kötött nehéz kompromisszumairól beszél.
Harc az ünnepért
· 1938
A mindennapi valóság és a teljesség utáni vágy feszültségét kutató kötet. Számos verse már a Volkmann utcai évek személyes és szellemi közegéhez kapcsolódik.
Tücsökzene
· 1947, 1957
Önéletrajzi versfüzér, „rajzok egy élet tájairól”. Gyermekkor, család, szerelem, költészet és történelem idéződik fel benne egyetlen nagy emlékezés részeként.
A huszonhatodik év
· 1957
Százhúsz szonettből álló lírai rekviem. Korzáti Erzsébet halála után született; a gyász, a bűntudat, az emlékezés és a szerelem egyik legösszetettebb magyar költői dokumentuma.
1957 UTÁN
A műhely, ami nem tűnt el
Szabó Lőrinc halála után a könyvtárszobát nem rendezték át és nem ürítették ki. Először felesége, Mikes Klára és lánya, Gáborjáni Klára, később fia, G. Szabó Lőrinc gondoskodott róla.
Ennek a családi folytonosságnak köszönhető, hogy ma nem egy utólag összeállított enteriőrt látunk. A bútorok, a könyvek rendje, a tárgyak és a munka nyomai ugyanahhoz a helyhez tartoznak, ahol Szabó Lőrinc élete utolsó huszonkét évét töltötte.
A Volkmann utcában az életrajz tárggyá és térré válik. A könyveket nézve nemcsak azt kérdezhetjük, mit írt Szabó Lőrinc, hanem azt is: hogyan olvasott, hogyan dolgozott, mi vette körül, és milyen mindennapi világból születtek meg a művei.
A költő meghalt. A műhely története azonban nem ért véget.
Az Emlékszoba képekben
Az Alapítvány története
Segítsen, hogy egyszer ajtót nyithassunk
Az emlékszoba megőrzése, dokumentálása és későbbi látogathatóvá tétele közös ügy. Minden támogatás közelebb visz ahhoz, hogy ez a különleges alkotói tér ne csupán fennmaradjon, hanem újra élő találkozóhellyé válhasson.