SZABÓ LŐRINC
Szabó Lőrinc utolsó fényképe
A versben gondolkodó költő
1900–1957 · költő · műfordító · szerkesztő
Szabó Lőrinc versei ritkán kínálnak nyugodt, készen kapott igazságokat. Inkább gondolatmenetek: viták önmagával, a másik emberrel, a szabadsággal és a függéssel, a szerelemmel, a testtel, a természettel, az idővel és a halállal. Mintha a vers nem egy már megszületett felismerés végső formája volna, hanem maga az a hely, ahol a gondolkodás megtörténik.
Ez részben azt is megmagyarázza, miért lehet költészete egyszerre megrendítő és zavarba ejtő, közvetlen és intellektuális, gyengéd és kíméletlenül pontos. A vers beszélője gyakran állít valamit, majd ugyanabban a szövegben létrehozza annak ellenhangját is; megvizsgálja saját állítását, visszafordul hozzá, új nézőpontból próbálja ki. A Szabó Lőrinc-kutatás ezt a húszas évek végétől kibontakozó költői magatartást a modern magyar líra egyik fontos fordulataként írja le. Kabdebó Lóránt a Te meg a világ körül kialakuló költészetben „dialogikus poétikai paradigmát” látott: olyan versbeszédet, amelyben a személyiség többé nem egységes és magától értetődő középpont, hanem önmagával is párbeszédbe kerülő, önmagát figyelő tudat.
Szabó Lőrinc 1900. március 31-én született Miskolcon, és 1957. október 3-án halt meg Budapesten. Költő, műfordító, újságíró és szerkesztő volt; háromszor kapott Baumgarten-díjat, később József Attila-díjat és Kossuth-díjat. A huszadik századi magyar költészet egyik meghatározó életművét hagyta maga után, de az életrajzi adatok önmagukban keveset mondanak arról, hogyan alakult ki az a sajátos költői nyelv és gondolkodásmód, amelyet ma Szabó Lőrinc nevéhez kötünk.
Könyvek, nyelvek, Babits
Életének első helyszínei között különös következetességgel jelenik meg a vasút. Miskolcon, a vasútállomás közelében született; apja, idősebb Szabó Lőrinc mozdonyvezető volt. A család később Balassagyarmatra, majd Debrecenbe költözött, így a gyermekkor eleve mozgásban, különböző városok és tájak között telt. 1909 és 1918 között a Debreceni Református Főgimnázium diákja volt.
A debreceni gimnazistában már felismerhető a későbbi költő egyik legfontosabb tulajdonsága: szenvedélyesen olvas. Adyt, Babitsot, Baudelaire-t és Verlaine-t, verseket másol füzetekbe, nyelveket tanul, és még iskolásként fordítani kezd. Saját költői nyelve tehát kezdettől más költői nyelvek között alakul. Nem előbb lesz belőle költő, aki később műfordítással is foglalkozni kezd; a két tevékenység már a pálya legelején összenő.
1918 végén Budapestre került. Rövid ideig a Műegyetem gépészmérnöki karára járt, majd a tudományegyetem magyar–német–latin szakára iratkozott át. Az egyetemi pályánál azonban jóval fontosabbnak bizonyult egy másik, merészebb lépés: verseivel felkereste Babits Mihályt.
Babits felismerte a fiatal költő tehetségét, támogatta, bevezette az irodalmi életbe, 1920 nyarán pedig egy időre Reviczky utcai lakásába is befogadta. Kapcsolatuk később korántsem maradt konfliktusmentes. Szabó Lőrinc számára Babits egyszerre volt mester, mérce, vitapartner és az ifjúsághoz vezető emlékezeti alak: olyan költő, akitől el lehetett indulni, de akitől idővel el is kellett különülni.
Különös és jelképes, hogy a Nyugat olvasói előtt Szabó Lőrinc előbb jelent meg műfordítóként, mint saját verseivel. Első publikációja a folyóiratban 1920-ban Edward FitzGerald Omar Khájjám-átköltéseinek magyar fordítása volt; saját versei csak ezután következtek.1
Szabó Lőrinc első megjelenése a Nyugatban műfordítás volt.
1922-ben jelent meg első verseskötete, a Föld, Erdő, Isten. Huszonkét éves volt, de ekkorra már komoly fordítói teljesítmény állt mögötte. Shakespeare szonettjeit, Coleridge Ének a vén tengerészről című költeményét, Baudelaire-t, Wilde-ot és Verlaine-t fordított. 1923-ban Babits Mihállyal és Tóth Árpáddal közösen készült el Baudelaire A romlás virágai című kötetének magyar kiadása. Később Villon, Goethe, Shakespeare, Molière, Kleist, Puskin, Tyutcsev, Hardy és számos más szerző műveit ültette magyarra.
A műfordítás természetesen kenyérkereset is volt, de ennél jóval több. A fordító más költők mondataiban él, más ritmusokat próbál ki, más nyelvek gondolkodásmódját kényszeríti magyar formába. Szabó Lőrinc saját költészete ezért aligha érthető meg teljesen fordítói életműve nélkül. Az 1941-ben megjelent nagy műfordítás-gyűjtemény, az Örök Barátaink címe is ezt a kapcsolatot fejezi ki: a világirodalom szerzői nem alkalmi megbízásokként, hanem állandó társakként vannak jelen a pályán.
A saját hang: Te meg a világ
A Föld, Erdő, Isten után gyors egymásutánban következtek az új kötetek: a Kalibán!, majd 1926-ban a Fény, fény, fény és A Sátán Műremekei. A húszas évek költészetében többféle nyelv és magatartás próbálja ki magát: természetközeli idill, expresszionista felfokozottság, társadalmi indulat, lázadás és stiláris kísérletezés.
A húszas évek végére azonban valami lényeges megváltozik. Szabó Lőrinc mindinkább elfordul a nagy költői gesztusoktól, és a tárgyiasság, az elemzés, a gondolati fegyelem felé halad. Ennek egyik nagy összegződése az 1932-es Te meg a világ.
A kötet verseiben az én kérlelhetetlenül jelen van, mégsem marad problémátlan középpont. Hol akar, hol megfigyel; hol ítél, hol saját ítéletét kezdi vizsgálni. Nagy Csilla elemzéseiben2 ennek egyik modellje a cselekvő és a megfigyelő én kettőse: az egyik vágyik, akar, lázad és cselekszik, a másik közben figyeli ennek a törekvésnek a kudarcait, korlátait és következményeit.
A Te meg a világ verseit ezért gyakran inkább gondolati kísérletként érdemes olvasni, mint egy kész világnézet tételeiként. Mi történik, ha az egyén végletes szabadságot akar? Mi történik, ha kötődni szeretne, de nem tud mit kezdeni a másik ember önállóságával? Mi marad az önazonosságból, ha egyszerre akarunk függetlenek lenni és tartozni valakihez?
E kérdések egyik legismertebb és legtöbbet vitatott megfogalmazása a Semmiért Egészen. Első olvasásra úgy tűnhet, mintha a vers beszélője teljes önfeladást követelne a másiktól, és ebből könnyű volna közvetlenül a költő magánemberi nézeteire következtetni. A költemény azonban éppen attól érdekes, hogy a végletes követelést nem egyszerűen kijelenti, hanem végigviszi addig a pontig, ahol annak belső ellentmondásai is megmutatkoznak.
A teljes odaadás iránti vágy mögött a teljes biztonság igénye is ott van: olyan kapcsolat utáni vágy, amelyből eltűnik az alku, a bizonytalanság és a veszteségtől való félelem. A paradoxon az, hogy ezt a feltétlen biztonságot a beszélő követeléssel akarja létrehozni. Amit elérni szeretne – az önkéntes, teljes odaadást –, ugyanazzal a mozdulattal teszi lehetetlenné, amellyel biztosítani próbálja. A vers végén megjelenő „zsarnokság” szó nem valamely későbbi értelmező minősítése: maga a szöveg nevezi meg azt, amivé a közelség és bizonyosság iránti vágy eltorzulhat.
Kabdebó Lóránt3, Kulcsár Szabó Ernő4 és Kiss Noémi5 elemzései különböző irányokból, de egyaránt arra figyelmeztetnek, hogy a vers beszélőjét nem lehet egyszerűen azonosítani a költővel. A Semmiért Egészen nem kapcsolati program; sokkal inkább szélsőséges gondolatkísérlet arról, mit várhatunk a másik embertől, és hol válik lehetetlenné az a vágyunk, hogy a kapcsolatban minden bizonytalanság megszűnjék.
Ez a kérdés messze túlmutat egyetlen szerelmes versen. A másik ember Szabó Lőrinc költészetében egyszerre közelség és idegenség. Vágyunk rá, miközben önálló marad; meg akarjuk érteni, miközben soha nem férünk hozzá teljesen. Miközben szabadságot követelünk magunknak, könnyen kiderülhet, hogy a másik szabadságát jóval nehezebben viseljük.
Ezért Szabó Lőrincet sem elég egyszerűen individualista költőnek nevezni. Költészete legalább ennyire az individualizmus válságának költészete is. A Te meg a világ filozófiai hátterében Max Stirner radikális individualizmusa fontos szerepet játszott, Szabó Lőrinc azonban a számára fontos gondolati rendszereket nem kész válaszokként használta. Kabdebó találó kifejezésével inkább „végigkérdezte” őket.
Ebből a szempontból különösen érdekesek a Lóci-versek. Szabó Lőrinc fia, Lőrinc (a családban Lóci) 1929-ben született. A róla szóló versek sokak számára a Szabó Lőrinccel való első találkozást jelentik, és könnyű őket pusztán kedves családi vagy gyermekversekként olvasni. Lóci azonban újra és újra másképpen rendezi el a világot, mint a felnőtt: szó szerint vesz valamit, amit amaz képletesnek értett, váratlan logikával visz végig egy gondolatot, vagy kérdésessé tesz olyan fogalmakat, amelyeket a felnőttek már rég magától értetődőnek tekintenek.
A gyermek így nem egyszerűen szeretettel megfigyelt szereplő, hanem valódi másik nézőpont. A Lóci-versekben konkrét formát kap az a probléma, amely Szabó Lőrinc költészetében másutt elvontabban jelenik meg: mi történik az énnel, amikor egy másik ember nemcsak válaszol neki, hanem egészen másképpen látja ugyanazt a valóságot?
Szabó Lőrinc és Lóci 1937-ben, 2 évvel a Volkmann utcába költözés után
Ugyanezekben az évtizedekben a keleti gondolkodás is egyre fontosabbá válik Szabó Lőrinc számára. Omar Khájjám már a pálya elején jelen van, a harmincas évekre pedig indiai, buddhista és kínai filozófiai hagyományok is belépnek költészetébe. A Tao te king, a Rigvéda vagy a Dsuang Dszi álma nem egyszerűen egzotikus témák: új nézőpontból kérdeznek rá arra, amit Szabó Lőrinc az európai individualizmus felől már korábban is vizsgált.
A Dsuang Dszi álma híres lepketörténetében például már nemcsak az a kérdés, mit akar az én a világtól, hanem az is, mennyire bizonyos maga az én, és hol húzható meg a határ közte és a világ között. Szabó Lőrinc ettől nem válik valamely keleti filozófia követőjévé. Inkább ugyanazt teszi, amit más gondolati rendszerekkel is: kipróbálja, mit tudnak megmutatni az emberről, majd továbbkérdez.
A világ közelről
Az „intellektuális költő” meghatározás könnyen félrevezető lehet, ha elfelejtjük, milyen érzéki és tárgyi Szabó Lőrinc figyelme. A gondolat nála ritkán születik légüres térben. Többnyire valami konkréthoz tapad: egy növényhez, állathoz, emberi testhez, tájhoz, utazáshoz, géphez vagy fényhez.
Élete során rengeteget utazott. Párizs, Erdély, Dalmácia, Svájc, Németország, a Tátra, a Balkán és a Balaton különböző korszakokban mind bekerültek élményei közé. 1936-os svájci repülőútjából külön kötet, a Reggeltől estig – Egy repülőutazás emléke született. A modern technika ugyanúgy érdekelte, mint a természet; repülő, vonat és gép éppen úgy költői tapasztalattá válhatott, mint egy fa, egy állat vagy a víz felszíne.
1944-ben Technika és költészet címmel tartott előadást. Már maga a cím is jellemző arra a költőre, aki nem választotta el mereven egymástól a modern világ technikai tapasztalatát és a természet érzéki jelenlétét.
Természetverseiben a táj, az állat vagy a növény ritkán csupán háttér vagy jelkép. Kabdebó Lóránt arra hívta fel a figyelmet, hogy a természeti tárgy egyre inkább saját jogán kerül a versbe: Szabó Lőrinc előbb megnézi, mielőtt jelentést adna neki. Egy apró élőlény, fa, bokor vagy tó képe így válhat létkérdéssé anélkül, hogy közben megszűnne konkrét, érzékelhető valóság lenni.
Ez a figyelem sokszor ellensúlyozza azt a költői tudatot, amely szinte kényszeresen elemzi önmagát. A világ nem puszta anyag a gondolkodás számára; időnként éppen az kínál menekülést az önmagába zárt tudatból.
1935: a Volkmann utca
1935 májusában Szabó Lőrinc feleségével, Mikes Klárával és gyermekeikkel a budapesti Volkmann utca 8. első emeletére költözött. Haláláig itt élt.
Egy hagyományos életrajzban ez könnyen egy dátum és egy cím marad. Az Emlékszoba felől nézve azonban egészen más súlyt kap. A lakás egyik legfontosabb helyisége, Szabó Lőrinc könyvtárszobája ma is fennmaradt. Könyvei, íróasztala, bútorai és személyes tárgyai nem későbbi múzeumi rekonstrukció részei, hanem annak az életnek a tárgyi környezetéhez tartoznak, amelyben a versek és műfordítások jelentős része megszületett.
A könyvtárszoba történetének különös irodalomtörténeti mozzanata is van. 1944 januárjában Szabó Lőrinc harmadszor kapta meg a Baumgarten-díjat, és ugyanakkor elnyerte az Irodalompártoló Társaság díját is. A díjakból származó összeg tette lehetővé számára, hogy könyvtárszobáját kialakítsa.
Szabó Lőrinc olvas a Volkmann utcai dolgozószobában. A könyvtárszoba berendezését 1944-ben, irodalmi díjainak összegéből alakította ki.
A Volkmann utcai évek egyben intenzív műfordítói korszakot is jelentettek. Már a költözés évében Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgatója megbízta Shakespeare Athéni Timon című drámájának új magyar fordításával; 1939-ben pedig a Macbeth új fordítása került a Nemzeti Színház színpadára.
A Volkmann utca azonban nem jelentett bezárkózást. A könyvtárszoba inkább biztos pont volt egy rendkívül mozgékony életben: az a hely, ahová az utazások, olvasmányok, emberi kapcsolatok és műfordítói munkák újra meg újra visszatértek.
A történelemben, nem kívüle
Szabó Lőrinc harmincas és negyvenes évekbeli közéleti szerepvállalása életének egyik legtöbbet vitatott fejezete. Az Új Szellemi Front, a németországi utak, a weimari írótalálkozók és az Európai Írószövetséghez fűződő kapcsolat valós életrajzi tények. Félrevezető azonban, ha ezekből utólag egyetlen, következetes politikai történetet építünk fel.
1935-ben részt vett Zilahy Lajos Új Szellemi Frontjában, és azok között az írók között volt, akik találkoztak Gömbös Gyula miniszterelnökkel. 1938-ban és 1939-ben hivatalos magyar delegációkkal járt Németországban, 1942-ben pedig meghívottként szerepelt a weimari írótalálkozón. Ezek a döntések és a hozzájuk fűzött remények hozzátartoznak politikai életrajzához; önmagukban azonban nem bizonyítanak egyértelmű politikai azonosulást.
A később feltárt dokumentumok több ponton módosították a korábban kialakult képet. Weimarban Szabó Lőrinc megismerkedett Carl Rothéval, az Európai Írószövetség főtitkárával. A szervezet a Harmadik Birodalom kulturális külpolitikájához tartozott, Rothe azonban nem volt a náci párt tagja, és a róla előkerült források hivatalos szerepénél jóval összetettebb kapcsolatrendszert mutatnak. Frank-Rutger Hausmann és Kiss Noémi6 kutatásai éppen e kettősségre hívták fel a figyelmet.
Különösen érdekes a budapesti Teleki Ella–John Dickinson-szál. Rothe arra kérte Szabó Lőrincet, hogy segítsen kapcsolatba kerülni a házaspárral; a költő utánajárt a címüknek, majd 1944 elején budapesti látogatásakor vendégül látta Rothét. Dickinson brit állampolgár volt, aki 1944 második felében Teleki Ellával együtt az üldözöttek mentésében is részt vett, és kapcsolatba került Raoul Wallenberg körével.
Wallenberg ekkor még nem tartózkodott Budapesten, ezért Szabó Lőrincet nem lehet közvetlenül az ő embermentő tevékenységéhez kapcsolni. A történet jelentősége másban áll: Szabó Lőrinc egy olyan kapcsolat létrejöttét segítette, amely később az embermentés hálózatába vezetett, miközben annak teljes hátterét maga sem ismerte. 1945-ös feljegyzéseiből az látszik, hogy csak utólag kezdte megérteni, kik voltak Rothe „Dickinsonai”. A Rothe–Dickinson-anyag ezért új fényt vet azokra a német kapcsolatokra is, amelyeket korábban jóval egyszerűbben értelmeztek.
Hasonló óvatosságot kíván a sokat idézett Vezér története. A vers 1928-ban, jóval a náci hatalomátvétel előtt született. Amikor később szélsőjobboldali politikai összefüggésben, engedélye nélkül közölték újra, Szabó Lőrinc tiltakozott, és azt is visszautasította, hogy a költemény német fordításban hivatalos német nyelvű folyóiratban jelenjen meg.
Mindez nem jelenti azt, hogy Szabó Lőrinc politikai döntéseiben ne lettek volna tévedések és illúziók. A későbbi forrásfeltárások fényében azonban ugyanilyen indokolatlan volna ezeket egy következetes politikai elköteleződés bizonyítékaiként összeolvasni. A fennmaradt dokumentumok inkább egy autonómiáját erősen őrző, politikailag olykor naiv és tévedő, de egyszerű ideológiai kategóriákba nehezen besorolható értelmiségi pályát mutatnak.
1945-ben két igazolási eljárás vizsgálta Szabó Lőrinc korábbi működését. Az eljárások során nem igazolódott az a kép, hogy költészete fasiszta vagy náci politikai program szolgálatában állt volna; a Vezért sem tekintették Hitler vagy általában a diktatúra dicsőítésének. Az újságírói bizottság Szabó Lőrincet igazolta, és egy 1939-ben megjelent cikkének hangvétele miatt részesítette feddésben. Ugyanez az eljárás dokumentálta azt is, hogy 1944-ben számos üldözött zsidó író, tudós és költő érdekében saját kezdeményezésére járt közben. Védőbeszédei és 1945-ös naplója később Bírákhoz és barátokhoz címen jelentek meg. A ma hozzáférhető levelezések és dokumentumok Szabó Lőrinc politikai megítélését több ponton újragondolásra késztetik.7
Háború után: emlékezés és veszteség
1944 karácsonyán a front elérte Budagyöngye és Pasarét környékét. A Volkmann utcai lakás és benne a könyvtár közvetlen veszélybe került. A dokumentált életrajz szerint a lakást és a könyvtárat Temirkul Umetoli, a később ismert kirgiz költő mentette meg a szovjet csapatok bevonulásakor.
December 31-én Szabó Lőrincet Lócival és vejével együtt Budakeszire vitték. A költő és fia másnap hazatérhetett, veje azonban hadifogságban maradt, és csak évekkel később térhetett vissza.
A szovjet katonák okozta rongálás nyoma ma is látható: a szekrény egyik ajtaja sérülten maradt fenn.
A háború után Szabó Lőrinc helyzete politikailag és egzisztenciálisan is bizonytalanná vált. Mégis ekkor, 1945 augusztusában kezdett dolgozni azon a művön, amely később Tücsökzene címen jelent meg.
A kötet alcíme – Rajzok egy élet tájairól – pontosabb, mint ha egyszerűen verses önéletrajznak neveznénk. A Tücsökzene nem lineáris memoár, hanem emlékképekből épül: városokból, tájakból, könyvekből, gyermekkori élményekből, családi jelenetekből, félelmekből és érzéki benyomásokból. Az első változat 1947-ben jelent meg, majd Szabó Lőrinc élete végén jelentősen kibővítette.
A történelmi pillanat különös. A háború után egy bizonytalan helyzetbe került költő visszafordul saját életéhez, és újra bejárja Miskolcot, Balassagyarmatot, Debrecent, az iskolát, a vonatokat, az olvasmányokat, a szerelmeket és a halottakat. Az emlékezés azonban nem egyszerűen megőrzi a múltat, hanem újrarendezi. A Tücsökzene egyik modern tapasztalata éppen az, hogy múltunk nemcsak az, ami megtörtént velünk, hanem az is, amit később képesek vagyunk meglátni benne.
1950-ben egy személyes tragédia indított el újabb nagy művet. Február 12-én meghalt Vékesné Korzáti Erzsébet, akivel Szabó Lőrinc hosszú szerelmi kapcsolatban állt. Néhány héttel később kezdte írni azt a szonettciklust, amely végül A huszonhatodik év – Lírai rekviem százhúsz szonettben címmel jelent meg.
A ciklus nem pusztán szerelmi emlékmű, hanem a gyász különös időviszonyát vizsgálja: valaki nincs jelen, és éppen hiánya révén válik mindent betöltő jelenlétté. Az emlékező ugyanakkor önmagát is vizsgálja – mulasztásait, felelősségét, saját emlékezetének bizonytalanságát. Rába György8 Szabó Lőrinc költészetének egyik alapvonását az „elemző megismerésben” látta; A huszonhatodik év ennek egyik legmegrendítőbb példája.
A negyvenes évek végétől Szabó Lőrinc saját verseinek megjelentetési lehetőségei erősen beszűkültek, miközben hatalmas mennyiségben fordított. Hardy, Tyutcsev, Molière, Shakespeare, Majakovszkij és mások művein dolgozott. 1954-ben műfordítói munkásságáért József Attila-díjat kapott.
A fordítás ezekben az években egyszerre jelentett megélhetést és folytonosságot. Miközben saját költői hangja csak korlátozottan jutott el az olvasókhoz, más költők hangját továbbra is magyarul szólaltatta meg.
Az utolsó hang
Szabó Lőrinc egészsége az ötvenes évek közepére súlyosan megromlott. 1951-ben szívtrombózison esett át, 1954 végén újabb trombózisa volt, 1955-ben pedig hosszabb kórházi és szanatóriumi kezelésre szorult.
Ugyanebben az időszakban kezdődött meg irodalmi visszatérése. Bernáth Aurél 1955-ben dolgozni kezdett róla készült portréján, Illyés Gyula pedig nagy újrafelfedező tanulmányt írt. 1956 könyvhetére megjelent Szabó Lőrinc új Válogatott versei, júliusban szerzői estet rendeztek számára, szeptemberben pedig beválasztották az Írószövetség elnökségébe.
1956 őszén a forradalomra Meglepetések című háromrészes művével reagált. 1957 márciusában Kossuth-díjat kapott; ugyanabban az évben jelent meg A huszonhatodik év és a kibővített Tücsökzene. Október 3-án meghalt.
Néhány hónappal korábban, 1956 szeptemberében Tóbiás Áron beszélgetett vele a Magyar Rádió Írószobám című sorozata számára. A műsort novemberre tervezték, de a forradalom eseményei miatt már nem került adásba. A felvétel azonban fennmaradt, és ma a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményében hallgatható.
A dokumentum különleges közelséget teremt. Nem egy későbbi visszaemlékezést és nem színészi előadást hallunk, hanem Szabó Lőrinc saját hangját: beszédtempóját, hangsúlyait, szüneteit. Szó esik a Tücsökzenéről, A huszonhatodik évről, a műfordításról, a hallgatás éveiről és arról, hogyan változik meg az idő érzékelése, amikor az ember már tudja, hogy kevés maradt belőle.
Tóbiás Áron azt is megkérdezte tőle, mi szeretne lenni, ha nem Szabó Lőrinc volna. A válasz mindössze néhány szó: „Gyík egy napsütötte kövön.”
Szabó Lőrinccel beszélget Tóbiás Áron, 1956
Eredeti hangfelvétel a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményéből.
Eredeti hangfelvétel: Petőfi Irodalmi Múzeum
Élete végén Szabó Lőrinc saját verseihez is új módon kezdett visszatérni. Részletes kommentárokat diktált keletkezésük körülményeiről, személyekről, helyszínekről, olvasmányokról és emlékekről. Az anyag később Vers és valóság címen vált ismertté.
Ezek a kommentárok különösen értékesek egy emlékszoba számára, hiszen verset, tárgyat, könyvet, helyszínt és életrajzi emléket kapcsolhatnak össze. Ugyanakkor nem egyszerű megfejtőkulcsok. Kulcsár-Szabó Zoltán9 arra hívta fel a figyelmet, hogy a Vers és valóság kommentárjai részben Szabó Lőrinc folyamatosan tervezett önéletrajzi művét helyettesítik: nemcsak a versek keletkezési körülményeiről szólnak, hanem saját életének utólagos elrendezésében is szerepet kapnak.
A vers és az utólagos magyarázat ezért nem ugyanazt mondja el kétszer. Egymás mellé kerül a mű és az emlékezés; a „valóság” ettől nem egyszerűbbé, hanem gazdagabbá válik.
A Digitális Irodalmi Akadémia kéziratgalériája ugyanezt egy másik oldalról teszi láthatóvá. A javításokon, áthúzásokon és versfogalmazványokon még ott van a munka nyoma: az a pillanat, amikor a vers nem kész szöveg, hanem alakuló mondatok és döntések sora.
Miért olvassuk ma?
Szabó Lőrinc jelentőségére kevés azt válaszolni, hogy a huszadik századi magyar líra egyik nagy költője. Irodalomtörténetileg igaz, de nem magyarázza meg, miért tud egy közel száz éve született vers ma is zavarba ejtően közel kerülni az olvasóhoz.
Költészetének alaphelyzetei ismerősek. Az ember egyszerre akar független lenni és szeretve lenni; szabadságot követel önmagának, miközben nehezen viseli a másik ember szabadságát. Figyeli és elemzi önmagát, ugyanakkor saját indítékaiban sem bízik teljesen. Megpróbálja értelemmel megérteni az érzéseit, közben pedig vágyik arra, hogy időnként egyszerűen csak jelen legyen a világban.
Szabó Lőrinc költészetében ezért különös erővel fér meg egymás mellett az önvizsgálat és a világ érzéki tapasztalata. Az egyik oldalon ott van az önmagát szüntelenül elemző tudat, a másikon madár, víz, napfény, tücsök, fa, állat és emberi test. Az egyik nem oldja fel a másikat.
Talán ezért sem lehet egyszerűen pesszimista költőnek nevezni. Ahhoz túlságosan kíváncsi a világra.
A szoba
Egy irodalmi életmű nagy része könyvekben, kézirattárakban, digitális adatbázisokban és emlékezetben él tovább. Szabó Lőrinc esetében azonban valami más is megmaradt: a hely.
Budapest II. kerületében, az egykori Volkmann utca 8. alatt ma is ott van a könyvtárszoba, amelyben életének több mint két évtizedét töltötte. Megmaradt az íróasztal, a könyvek, a bútorok és számos személyes tárgy.
Ez azért fontos, mert egy költői életmű utólag könnyen fogalmakká válik: modern magyar líra, dialogikus poétika, műfordítói életmű, Tücsökzene, A huszonhatodik év. Valamikor azonban mindez egy ember mindennapi munkája volt.
Leült az asztalához, könyvet vett le a polcról, olvasott, fordított, jegyzetelt, javított és újraírt. Családi élet zajlott körülötte, emberek jöttek és mentek, Lóci belépett a szobába, megszólalt a telefon, az ablakon át beszűrődött az utca és a kert hangja. A versek nem valamiféle elvont „irodalmi térben” születtek, hanem ebben a konkrét életben.
A Volkmann utcai könyvtárszoba ezért nem egyszerűen illusztrációja Szabó Lőrinc életművének. Az egyik hely, ahol az életmű ténylegesen létrejött.
Az Emlékszoba eredeti állapotában áll még most is
Tovább Szabó Lőrinchez
Digitális Irodalmi Akadémia
Szabó Lőrinc digitalizált művei, levelei, műfordításai és a róla szóló szakirodalom.
https://dia.hu/dia-szerzok/szabo-lorinc
Részletes életrajz és kronológia – DIA
Dokumentumokra épülő, részletes életrajz és pályakép.
https://dia.hu/dia-szerzok/szabo-lorinc/eletrajz
Petőfi Irodalmi Múzeum – Szabó Lőrinc hangja
Tóbiás Áron 1956-os beszélgetése eredeti hangfelvételen.
https://pim.hu/pim-media/szabo-lorinc
Szabó Lőrinc Kutatóhely
Kritikai szövegek, tanulmányok, bibliográfiák és forrásanyagok.
https://krk.szabolorinc.hu/
Történetek az Emlékszobából
Könyvek, tárgyak, családi történetek és a Volkmann utcai lakás múltja.
https://szabolorincalapitvany.hu/tortenetek/
Jegyzetek
- PIM: Szabó Lőrinc a Nyugatban:
https://archivum.pim.hu/nyugat100/object.214fe447-fcda-4348-9526-c1dcf324796c.ivy.html ↩︎ - Nagy Csilla: Az irodalmi modernség átalakulása: Szabó Lőrinc: Te meg a világ (1932):
https://real.mtak.hu/18649/1/Nagy_Csilla_Szabo_Lorinc_Te_meg_a_vilag_u_210555.359025.pdf ↩︎ - Kabdebó Lóránt: Semmiért Egészen – Szabó Lőrinc Kutatóhely:
https://krk.szabolorinc.hu/05/58m.htm ↩︎ - Kulcsár Szabó Ernő: A „szerelmi” líra vége – Szabó Lőrinc Kutatóhely:
https://krk.szabolorinc.hu/05/58m.htm ↩︎ - Kiss Noémi: Görbe tükör – csábító önéletrajz:
https://epa.oszk.hu/02500/02518/00306/pdf/EPA02518_irodalomtortenet_2004_04_522-539.pdf ↩︎ - Kiss Noémi: Ki Carl Rothe?:
https://krk.szabolorinc.hu/pdf/szlf1.pdf ↩︎ - Horányi Károly: Szabó Lőrinc „pere”:
https://epa.oszk.hu/00300/00381/00144/horanyi.htm ↩︎ - Rába György: Szabó Lőrinc:
https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/RABA/raba00001a/raba00009/raba00009.html ↩︎ - Kulcsár-Szabó Zoltán: Testamentalitás és önéletrajziság a Vers és valóságban:
https://misc.bibl.u-szeged.hu/45339/1/iskolakultura_2006_007_008.pdf ↩︎